Ott hagytam abba, hogy érkezés és zuhany után útnak indultunk a városba enni és szétnézni. A szálláson senki sem beszél angolul, de ez nem akadályozott meg benne, hogy megkérdezzem a recepciós nőt, merre lelünk vmi jó helyet enni. Ez az adott helyzetben az éhes vagyok gyakori ismételgetését és közben a hasam folyamatos dörzsölését jelentette kis beteg kutya nézéssel kiegészítve. A siker teljes volt, a nő még az utcára is kijött, ott magyarázta merre kell menni. Semmit sem értettem belőle... Annyit azért mégis, hogy lefelé kell menni, kicsit balra tartva. Így is tettünk, nem is lett egy étterem sem az úton, míg ki nen értünk a kikötőbe. Ott volt egy hely, be is mentünk. A pincér közepes hatékonysággal beszélt angolul, de végtelenül kedves volt, így ami nem ment szóban, ment kézzel lábbbal. Tengeri ételekre specializálódott hely volt, így többnyire halat rendeltünk, helyi sörrel (Cristal), Laci még egy kis helyi röviddel is meglocsolta (Pisco) ami kissé törkölyre hajazó ízű ital volt. A kilátás az öbölre nyílt a teraszról, csak kicsit zavarta az összképet az alattunk jó ideig matató úthehenger. Persze azt csak a rendelés után indították be, mikor már nem volt menekvés.De az étel tényleg remek volt, meg a hangulat is.

Utána bevettük magunkat a környék kis utcáiba. Valparaíso az egyik legszürreálisabb hely, ahol valaha voltam. A Panama csatorna megnyitásáig jelentős kikötő volt, a csatorna azonban lényegében tönkretette a várost, mostanság kezd kissé magához térni újra. Az a rész, amit bejártunk, mint utólag kiderült a világörökség része, valójában egy kissé szegénytelep hangulata volt. Sok épületnél látszott, hogy az valaha egy szép akár többemeletes polgári ház volt, mára azonban csak az omladozó homlokzat maradt, mögötte a falak már (megfelelő színre festett) bádoglemezekből álltak. Az utcákon irdatlan mennyiségű kóbor kutya van, a boltok tárva nyitva, a zöldségeshez simán bemennek, hogy oldalba pisiljék a krumplisládát, a húsbolt ajtajában úgy fekszenek, hogy fejük bent van a boltban. Ennek ellenére az egész helynek megvan a varázsa, órákat lehet bolyongani az  utcákon. A falak sok helyen graffitikkal vannak borítva, de nem a pesti tag-gelős szarral, hanem egész falas képekkel. Hivatalból jelölnek ki falakat időnként, ahova lehet festeni. Kb. ennyi volt a tegnap este, aztán hazajöttünk. Bár a többiek szerint felháborítóan sokat és édesdeden aludtam a gépen, a szálláson kissé ledőlve hajnal egykor ébredtem cipőben, nadrágaban arra, hogy a lencse szétszedi a szemem. Kissé összeszedve magam alváskész állapotba hoztam a testem és reggelig ezzel el is voltam.

Reggeli elég sovány volt a hotelban, 2 zsömle, vaj, lekvár, tejeskávé. 11.00-ra jött értünk a városnézős busz, így volt időnk még kicsit beszaladni a központba, Laci pénzt szeretett volna váltani, én felvenni és már mindenképp vágytam egy fogkefére. Ezekkel végezve (és felismerve, hogy tegnap hol rontottuk el a városba menést, úton útfélen étterem volt) jött a busz, amivel a szomszédos Vina del Mar, és Valparaíso látványosságait terveztük megnézni, röviden, tömören, hatékonyan. Az utat még tegnap vajaztuk a buszpályaudvaron abban az utazási irodában ahol a szállást is szereztük. Első utunk Vina de Mar-ba a tengerpartra vitt, mert ez csak egy kisbusz volt, de az egész túrát egy nagyobbal tervezték levezényelni. ami ott várt minket. Mikor kiszálltunk, mindeki azonnal ráfagyott az óceán fényképezésére, mert eddig azért csak a kikötőt láttuk, nem a nyílt óceánt. A sofőr szólt, ahogy ott bóklásztunk, hogy vigyázzunk, mert az egyik esőcsatornáról lehúzták a fedőt, viccesen hozzá is tette, pár turistát buktak már errefelé. Mondtam is Viktornak, mennyire kellemetlen lenne belelépni. Szólt Laci, hogy a gépével lőjek már róla egy képet, ahogy áll a parkoló szélén háttérben az óceánnal. Miközben kerestem a jó szöget, bal lábam alól egyszercsak eltűnt a talaj. Miközben zúgtam lefelé, belenyilallt az agyamba, hogy mi a fasz, közben már bal combbal erősen fékeztem a peremen. Mire bal könyökkel levettem az anyaföldet a válasz is megvolt, hogy basszameg a csatorna. Kisebb mennyiségű bőrt és a mosolyamat hagytam az aknában. Laci azt mondta, csak annyit érzékelt, hogy eltűntem majd némi aaaa, aaaaa jött az akna felől. Volt nagy riadalom, de végül kiderült, hogy csontom nem tört, bár a következő néhány fotón valahogy nem őszinte a mosolyom. (Lilla, tudom azt ígértem, karcolás nélkül jövök haza, innen üzenem, hogy ezt buktam...). Peske:Chile 0:2. Meggyötört testem beszuszakoltam a buszba, és elindultunk várost nézni. Rögtön feltűnt nekünk, hogy Vina del Marban nem viselnek golyóálló mellényt a rendőrök, míg Valparaísoban 0-24, a házak is sokkal szebbek. Szemmel láthatóan elitebb környék. Voltunk hegytetőn szép kilátással, olyan emberek házánál és kertjénél akikről igazából most se nagyon vágom kik voltak, ékszerboltban ahol lapis lazuli-ból készült ékszereket árultak. Állítólag 2 helyen található ez a világban, itt és Afganisztánban ahol mostanság nem pörög a bányászat, vagyis lényegében ez most chilei monopólium. Voltunk eredeti húsvét szigeteki emberfejnél, 3 van összvissz a világban eredeti ami nem a Húsvét-szigeteken van, az egyik itt volt. Aztán elmentünk az óceénpartra enni, majd kicsit lementünk a vízhez is. Laci ledobott cipőt, zoknit, hogy ő biza beleáll. Én próbáltam őt fotózni. Sajnos kissé késve tudatosult bennem, hogy bár az előbbi 15 hullám nem ért el engem, a most jövő messze túl fog menni azon a ponton ahol állok, így remek fotó készült rólam, ahogy bambán nézem hogy lényegében lábszár középig állok az óceánban. Cipőben, nadrágban. 0:3. Bár ez utóbbit nem bánom, benne álltam a Csendes-óceánban, a cipőm meg 1,5-4 nap alatt megszárad. Ha holnap elég meleg lesz a sivatagban, akkor hamarabb. Megálltunk még 1-2 helyen, volt kis vásárlás, kávézás ez-az, sofőrünk gondolom jattot kapott mindenhol. De végülis jó kis egész napos túra volt, a fickó vicces volt és szórakoztató. Megtudtuk tőle, hogy azok a csókák akik állnak a városban az út közepén, és úgy néznek ki, mintha számolnák a buszokat valójában magánzók akik abból élnek, hogy minden sofőrnek megmondják mennyi ideje ment el az előző ilyen busz, vagyis mennyi késésük van a menetrendhez képest. Ezért a söfőrök pénzt dobnak nekik. Ez is egy megélhetési forma.

Szállásra visszaérve kicsit kifújtuk magunkat, én bepróbálkoztam a recepciós nőnel a szeretett nővéremtől kapott cseréljetek égőt a fürdőben mert kiment, spanyol változatával, de mivel a nő szemében nem láttam felgyúlni a fényt ezért írásban is prezentáltem neki a kérést. Kevés sikerrel, ma este is fejlámpánál zuhanyoztam... Este visszamentünk a kikötőbe, nyomtunk egy hajós körtúrát, majd a városban sétálva beültünk egy étterembe, chilei bor és tengeri herkentyűk mellett konstatáltuk, hogy ez majdnem olyan jó, mint dolgozni.

Holnap reggel 7.30-ra jön a taxi, ha jön, ugyanannak a nőnek magyaráztuk el, hogy kéne egy, akinek az égőt, de ez nem volt meg spanyolul. Kivisz a buszpályaudvarra, onnan Santiago busszal, pontosabban a reptér ahonnan 11.40-kor indul a gépünk északra. Vár minket a sivatag.