Vasárnap újra Paulával vettük nyakunkba a környéket. Először egy régi karavánpihenőben álltunk meg, ahol 1000-4000 éves vésések díszitették a sziklafalakat. Sajnos hülye turisták mindenhol vannak, így vannak sokkal, de sokkal fiatalabb vésések is, sőt néhány régit is újravéstek az ügyes kezek. Innen a Szivárvány völgybe mentünk, ami onnan kapta a nevét, hogy együtt vannak vasérc és réztartalmú sziklák a normál hegyekkel, így hol barna-zöld-fehér csíkosak a hegyek, vagy egyik csúcsa ilyen, a másik olyan. Gyönyörű. Útközben kereszteztünk egy sós vizű kis folyót, aminek olyan magas a sótartalma, hogy a partja hófehér volt, mintha havazott volna. Az itteni vadszamarak meg ezt isszák és semmi bajuk. Fotózkodtunk 5m magas kaktusszal, ami 1mm-t nő egy év alatt, szal ott van egy ideje. Végül egy üveg chilei borral fejeztük be a túrát a völgyben. Nem is akárhogy. Paula elörántott egy asztalt a kocsiból, fehér abroszt(!), üvegpoharat, hűtött bort, kekszet, diákcsemegét. Megadta a módját. Asszem kicsit elfelejtettük már otthon, hogy kell úgy útjára engedni egy turistát, hogy úgy gondolja, ejha én ide visszajövök. És ez nem is biztos, hogy sok befektetést igényel. Hazaérve Paula nemcsak elvitt minket a szállásunkra, de megvárt minket, bedobtuk a cuccot a kocsiba és kivitt minket a buszhoz. Haza az út ugyanaz volt, mint oda. Calamába busszal, onnan taxi a reptérre, LAN járat Santiagoba. Este értünk már csak be a hotelunkba, így a konferencia megnyitójára nem mentünk el. Nem lett volna értelme. Lacival kiittuk a sört a minibárból, és nyugovóra tértünk.