Rájöttem, hogy valahol valamikor félreszámoztam a napokat, így a szombat lett volna a 14. nap és a vasárnap a 15. de ennek már nincs jelentősége. Mostantól nem számozom a napokat. Vasárnap reggel, megdöbbentő módon, esett az eső, így a szálloda elhagyását megint nem kapkodtam el. Főleg mivel Julianak ma más dolga akadt, így a magam ura voltam. Dél körül alábbhagyott a lendület, így aztán nekiindultam, hogy körülnézzek Shoku-ban, ami lényegében az a tengerparti negyed, ahol a szállodám is van. Mentem vagy 300 métert, mikor megint rákezdett esni, de úgy döntöttem nem hagyom magam eltántorítani, ami be is jött, mert mint kiderült az eső az utolsókat rúgta. Mint már egy korábbi bejegyzésben írtam, ezen a környéken laknak a gazdagok, meg a szépek, meg többnyire az itteni külföldiek, akik mozgalmasabb éjszakai életre vágynak. Az öbölben nem viccelnek, nagyon kemény házakban laknak az emberek. Illetve amikor ide értem, akkor azt hittem, hogy ejha ezek aztán már házak. Később rá kellett jönnöm, hogy lehet még fokozni a dolgot. Közben összetalálkoztam pár fószerrel, akik épp azt próbálgatták, hogy mennyi hungarocell dobozt (szinte biztos vagyok benne, hogy itt nem így hívják) tudnak felszuszakolni a kocsijuk tetejére. A kép tanulsága szerint, azért már egész jól álltak, mikor odaértem. Aztán mikor végre kiértem a Hongkong-i öböl partjára (az előbbi csak egy kis öböl volt, ami ebből nyílt), rá kellett jönnöm, hogy el tudnék fogadni itt egy kis lakást valamelyik parti épületben. Az öbölre nyíló kilátás valami csodálatos lehet ezekből a házakból. Ráadásul emögött épül egy teljesen új lakópark, The Peninsula néven, saját kisbuszokkal, biztonsági őrökkel minden bejáratnál és bent is,  parkkal. Igazából ahogy utazik az ember a városban, mindenhol akkor lakóparkok épülnek, hogy sztem egyenként beleférne Eger összes lakója mindbe. Lassan kezdem elhinni azt, amit itt mondtak nekem, hogy a világ összes építődarujának 70%-a (!) jelen pillanatban Kínában van. Őket nem viselte meg annyira a gazdasági válság. Sőt. Már most újból 2 számjegyű a növekedés, ami azért nem semmi. Bár azt nem mondanám, hogy a nép egyenlően részesedik ezekből a javakból.

Ezután kitaláltam, hogy a háttérben lévő hídról lőni kéne egy normális képet, amikor nem lóg bele semmi. Úgyhogy elindultam az öböl partján, hogy lesz majd egy jó hely, közben átmásztam az épülő The Peninsulán, végül egy homokbánya bejáratánál kötöttem ki, ahol épp halpiac üzemelt. A környékből, a vásárlóközönségből, valamint a megközelíthetőségből (nem volt bejárat, az út szélén lévő kőkorláton kellett lemászni, illetve egy helyen kiütötték a tartóoszlopot, ott alatt is át lehetett bújni majd megfáradt cementeszsákok szolgáltak lépcsőül) látszott, hogy nem a turistákra épült a hely. Nem állítom, hogy vettem is volna bármit a piacon. Úgy tűnt, hogy a homokbánya túloldaláról már van esélyem egy jó képet lőni a hídról, így a piacról elkezdtem átrágni magam rajta. Már a piac környékén sem illettem teljesen bele az utcaképbe, de itt aztán végképp látnotok kellett volna az emberek arcát. Főleg, hogy itt éltek is emberek, nem csak a homokot bányászták. De mikor végre kiértem a túloldalra feltárult az öböl, a HongKong-ba vezető híddal együtt, anélkül, hogy bármi is belelógott volna a képbe. Cserébe már olyan közel voltam, hogy a kamerám nem tudta befogni az egészet teljes valójában. Hiába no, minden nem sikerülhet. De azért jól nézett ki. Csak miközben odafelé mentem, nem igazán néztem szét a környéken, csak arra figyeltem, látszik e már rendesen a híd. Így mikor megvolt a hőn áhított kép és megfordultam, kicsit megdöbbentett a látvány, ami fogadott. Egy nyomortelep kellős közepén voltam. Nem is időztem soká, tipliztem kifelé az útra. Itt konkrétan még a hajókban is laktak, nem csak a rozzant kis házakban. Szegények. Szörnyű lehet, főleg mindez a felhőkarcolók árnyékában, szal nap mint nap láthatják, hogy mások milyen körülmények között élnek.